Vajon az üvegházhatású gázok kibocsátása fenyegeti és működteti-e a Föld-Konzisztens Műholdakat? A Springer Nature alatt a Nature-Sustainability-ben közzétett új éghajlatváltozási modellezési kutatási cikk, amely a 21. század végére a légkörben lévő antropogén üvegházhatású gázok kibocsátásának mennyiségét tovább növekszik, és az aktuális szállító kapacitástól függően az aktuális szállító képességből, amely az aktuális szállító kapacitástól, az összes műholdas száma tovább növekszik.
A cikk bemutatja, hogy a korábbi tanulmányok kimutatták, hogy az üvegházhatású gáztartalom a légkörben csökken a Föld felső légkörében, beleértve a mezoszférát (50-85 kilométert a magasságban), és a termoszféra ({1}} kilométer magasságban), mivel a beeső infravörös sugárzás tükröződik, amelynek eredményeként egy hűtés és zsugorodás következik be. Ez a zsugorodás csökkenti a Föld orbitális tér sűrűségét, és amint a légköri húzás csökken, az űr törmelék töredékei hosszabb ideig maradnak a pályán. Ahogy a műholdak száma a pályán növekszik, az űrhajók folyamatos létezése egyre növekvő problémát jelent a Föld orbitális térének hosszú távú használatához.
Ebben a tanulmányban William E. Parker, a Massachusettsi Technológiai Intézet, valamint a kollégák és az együttműködők első szerzője és megfelelő szerzője légköri modellezést használt a műholdak számának becslésére, amelyeket 2100 -ban a Föld pályáján különféle kibocsátási forgatókönyvek alapján lehet fenntartani. A 2000-es üvegházhatású gázkoncentráció alapján úgy találták, hogy a legmagasabb kibocsátású társadalmi-gazdasági út (SSP 5-8. 5) forgatókönyv szerint a műholdak száma az alacsony földi pályán, amelyet fenntarthatóan kezelhetünk, 2100-ig csökken, a Solar aktivitástól függően.
A szerzők megbecsülték a keringő objektumok ideális eloszlását és az eltéréseket az ideális eloszlástól, amelyet különböző emissziós forgatókönyvek alapján figyeltek meg. A tanulmány azt mutatja, hogy a közepes vagy legmagasabb szén-dioxid-kibocsátási sebességű forgatókönyvek esetén a műholdak sebességét a légköri súrlódás révén csökkentik.
A szerzők arra a következtetésre jutnak, hogy míg az aktív deorbiting technológiát az ütközés kockázatának csökkentésére tekintik, az üvegházhatású gázok kibocsátásának enyhítése nemcsak a Föld éghajlata szempontjából fontos, hanem a világtérhez való hozzáférés és felhasználás védelme érdekében is.
